Elment a gyerek. Ennyi. Mit „nyafogsz annyit”? „Milyen űrt hagyott maga után, nem szűnt meg létezni?!” „Mások se problémáznak ezen.” „Már ideje lenne túltenni magad. „Aztaaa, téged nem viselt meg, hát milyen anya az ilyen?”
Ahelyett, hogy az ilyen-olyan érzéseinktől eltávolodnánk, lépjünk velük kapcsolatba, hogy megérthessük, hogy MIÉRT alakultak ki. És megmutassák az irányt, hogy merre induljunk tovább az életben. Egy speciális gyászfolyamatról tabuk nélkül.
Felnőtt gyermekeim lettek.
Ezt most megismétlem, mert minden szava fontos.
Felnőtt.
Gyermekeim.
Lettek.
Három szó, komplex világ. Beléptem abba a bizonyos B zónába. Már én is egy szülő vagyok a B oldalon. Shrek azt mondaná erre az élethelyzetre, hogy olyan, mint a hagyma. Több rétege van.
Én épp a gyásznál tartok
Micsoda?
Bezony. Valahol ez az élethelyzet is olyan, mint a gyász, feldolgozás nélkül „krónikussá válhat”. Az A oldalon remekül helytállt szülő elgyászolása betöltés alatt. De még mindig nem töltött be teljesen. Érzem, hogy a java még hátravan.
Mások befeszülnek, feszültek és idegesek lesznek.
Egyesek bűntudattal küzdenek és megint mások összehívnak egy átlagos sajtótájékoztatót, ahol aztán jól megmondják a magukét: mekkora hülyeség ez a gyászolás, ez az élet rendje és végre jöhet az igazi énidő.
Egyszóval első látásra irigylésre méltóan lazán kezelik.
Na most akkor a nehéz érzéseink normálisak vagy sem?
Általános közfelfogás, hogy a negatív érzéseket – ilyen a félelem, szorongás, szomorúság, harag, düh, bűntudat, tudod a mumusok – csak rosszként, károsként, gyengeségként foghatjuk fel.
Emellett már gyermekkorunkban belénk táplálják, hogy mit hogyan „szabad” vagy „illik” megélni. Mentális egészségünkhöz hozzátartozik, hogy az érzelmeinkhez egészséges legyen a kapcsolatunk. Megéljük és kifejezzük. Ugyanis lelki egyensúlyunk felborulása is lehet természetes.
El is várják tőlünk
Veszteség vagy fájdalom, félelem ér bennünket? A környezetünk teljesen összerezzen, ha azt látja rajtunk, hogy meg se kottyan nekünk. Mintha lenne egy sapkád ezzel a felirattal: Lázadok.
NA!
Ez kábé ennyire óriási probléma, hogy az áramkörödet tehermentesítetted egy időre.
Mások csak apró képkockákat látnak a komplex mindennapjainkból, ezért ezen kézzelfogható infók alapján kialakíthatnak egy véleményt, meglátást. Ilyen az is, hogy most aztán örüljünk, mert van miért elégedettnek lennünk. Nem is értik „miért problémázunk”.
Ezután jön csak a bűntudatunk, hogy igencsak ildomos lenne elfojtani magunkban a depis, nehéz érzelmeket, és fellőni a mosolyt pizsomáját, mert még a végén hálátlanok leszünk.
A telhetetlen mindenit.
Ha viszont megértjük, hogy valamire miért reagálunk szorongással, félelmemmel, akkor önismeret révén közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, az igényeink körvonalazásához.
„Mert érzelmek nélkül nincs megélés.”
Almási Kitti klinikai szakpszichológus Elvarratlan szálak c. könyvében mesél róla, hogy az érzelmeket lefojtani, legátolni olyan, mintha egy színdarab cselekményét egy-két mondatban foglalnád össze.
Tehát minden olyan apró rezdülés, a téma különböző árnyalata elvész, amik rá tudnák a hangolni a frekvenciánkat a sztorira. Én ezt úgy értelmezem, hogy tekerhetjük és csavargathatjuk dúvadul a gombot, keresgélve azt a bizonyos adást, nem fogjuk megtalálni.
Érzelmek nélkül nincs megélés.
De melyik érzelem problémás a gyászban és melyik nem?
Mit szabad érezni egy ’kőszikla típusú apának’, ha elmegy a fia? Az anya, ha dühös a helyzetben, csak egyszerűen hisztizik?
A férfiak nem sírnak.
Nem ám.
Gyakran nem érzelmileg kapcsolódnak egy sztorihoz, amit megélnek, hanem rögtön a megoldást keresik. Az érzelmi lemezt teljesen kikerülve tárgyilagosan tekintenek rá.
Félelmek megosztása? Kizárt. Túl intim pillanat.
Pedig nincs jó vagy rossz érzés, még ha negatívként és pozitívként is tekintünk rájuk. A külvilág felé mégis gyakran megjátsszuk magunkat, hogy azt a képet mutassunk, amit elvár tőlünk a társadalom.
Mindegyik érzésnek van létjogosultsága és szerepe is. A szomorúság a hiányt hivatott jelezni. Arra késztet minket, hogy reagáljunk valahogy az adott helyzetre. Pótoljuk a hiányt. Ha elnyomjuk őket magunkban, akkor hasznos visszajelzésektől fosszuk meg magunkat.
Nem taglóz le a gyerek kirepülése?
Meglep, hogy hogyan reagálsz?
Mert ott a társadalmi elvárás, hogy miként „gyászolj”. Szoros a menetrend, hogy mikor kell, hogy sírj, de máskor meg nehogy. Csinálj mindent úgy, ahogy szoktál, máskor inkább magadban szenvedj. Szigorú a lista, hogy mivel terheld és mivel kíméld meg a környezeted.
Akárcsak a fizikai haláleset esetében, itt sincs másképp.
Lehet, hogy nem érzed azt, amit a külvilág elvár tőled. Van, amikor később ér oda az érzés. És van, amikor soha nem is fog. Ez is teljesen rendben van.
Másként gyászolunk, de eleinte mind hárítunk
Ismered azt a klisét, hogy az idő mindent begyógyít?
Nos, eme mondattal gyakran nem feltétlenül a reményt adó jövő megnyugvását erősítik bennünk. Ugyanis a lelki és testi sebeink hasonlóan működnek. Van, ami épp, hogy csak megkarcol. Ezt az idő valóban begyógyítja. Van, ami egy kicsivel nagyobb változást okoz a testünkön, egy vérző, fájdalmas seb formájában.
Utóbbival foglalkozni kell. Különben elvérzünk. Lelkileg is. Idővel ugyanis mindig a felszínre törnek azok a lefojtott sebek.
De mik is ezek az elhárító mechanizmusaink?
Freud beszélt róla. Amolyan rakétaelhárító lövedékekről, amik tudat alatt élesednek bennünk. Csökkentik, vagy elhárítják a számunkra megterhelő dolgokat. Mindet nem sorolom fel, de néhányat kiemelek.
- Izoláció: a történésekről, eseményekről leválasztjuk az annak kapcsán megélt érzéseket. Sztorijainkban az érzések nem kerülnek felszínre.
- Intellektualizáció: érzelmileg terhes dolgokról távolságtartással, és roppant tárgyilagosan beszélünk. „A gyerek elköltözött, én új bizniszbe kezdtem.”
- Elfojtás: a nem szeretem emlékeket és dolgokat a tudatalattiba száműzzük. Nem részei a mindennapoknak.
- Tagadás: ne kelljen tudomást venni róla. A veszteségek feldolgozásának kezdeti szakaszában természetes reakció. Traumáknál általában egy sokkos állapottal kezdődik, magas az adrenalin, szinte fel se fogjuk. Vagy mintha mi se történt volna, egy laza mozdulattal továbblépünk.
- Reakcióképzés: a cselekedetünk pont ellentétes az elfojtott vágyainkkal. Egy nappal a költözés előtt úgy pakoljuk a gyerek gönceit, mintha alig várnánk, hogy végre kihajítsuk azokat vele együtt – buzgón tessékeljük kifelé.
- Regresszió: nem vagyunk túl érettek, ideiglenesen a gyermeki működésünk lép életbe a reakciónkat illetően (gyerekesen viselkedünk).
A hárításnak önvédelmi funkciói vannak
Gyász idején a tagadás hárító mechanizmusa például az érzelmeket teljesen kizsigereli, ami valahol még hasznos is lehet, hogy ne rogyjunk össze. Például haláleseteknél gyakran a kezdeti sokk miatt egyesek „fel sem fogják” mi történik velük. Beletemetkeznek a gyakorlatias feladatokba: temetés rendezése, a holttest azonosítása, ruháinak rámolása, hagyaték intézése.
Ehhez hasonlóan működik egy életszakasz elgyászolása is.
Ha viszont benne maradunk ebben a stresszben, akkor lelkileg és testileg is összerogyhatunk. Tehát a hárítás csak egy ideig segít, idővel átcsap káros vetületbe. Viszi az energiánk, hogy a vízfelszínre bukkanó valós érzéseket folyton lekössük egy kővel, és belső feszültségeket képes generálni.
Ezek az elnyomott érzések máshol, máshogyan jönnek majd fel. Olyan ez, mint a buzgárok kialakulása az árvízi védekezésnél.
Majd hirtelen jön a gátszakadás.
Például kibukunk, ha egy munkatárs faképnél hagy minket és nem is értjük a reakciónkat. Rengeteg olyan kétség, helyzet és múltbeli konfliktus jöhet fel bennünk egy-egy régi gyermekfotó, egy iskolai érem vagy egy állandó bosszúságot okozó tárgy kapcsán, amik feltépik bennünk akár a gyerekünkkel kapcsolatos lezáratlan kérdéseket.
Annak frusztrációja is előtörhet, hogy tudunk-e még erről beszélgetni vele őszintén, vagy ott és abban a korábbi szituációban leírt minket a gyerekünk. Gondol rólunk, amit akar. Megesik, hogy eltörjük a kedvenc bögréjét és zokogásba kezdünk.
Itt kezdődik el a gyászunk.
A gyász egyéni folyamat, saját ritmussal
„Ezen már túl kellene lenned…”
Rendszerint megkapjuk, hogy ezen más is keresztülment, neked is túl kéne már lépned rajta. Nem kéne ennyire kibuknunk azon, hogy elment a gyerek. Ez az élet rendje. Ezt csak túlreagáljuk.
Az is lehet, hogy feltűnően könnyedén kezeled, és ez kezd zavarni másokat.
Miközben fogalmuk sincs, hogy te miként élted meg a szülői létet, milyen volt a kapcsolatod a gyermekeddel az első 18-20 évben, hogyan dolgozod fel a veszteségeket, milyen szorongásokkal küzdesz és milyen egyéb múltbeli sebeket piszkált fel benned ez az életesemény.
A feldolgozási idő sincs megszabva hetekben vagy hónapokban.
Általában van a halálesetek kapcsán is egy határ, aminek átlépése már valóban kórosnak számít, de ez egyénfüggő.
Általában a kirepülés utáni első egy évben minden megtörténik a gyermekünk nélkül. Ünnepek, évszakok, 365 nap. A második évtől viszont akár még nehezebb lehet, mert ekkor tudatosul bennünk, hogy ez már így is marad.
Nincs ideális idő.
Engedd meg a helyet és időt, hogy ezzel foglalkozz. A feltételek megteremtése a fontos, hogy hozzáférj a saját gyászodhoz. Vagy akár annak „látszólagos” megélésének hiányához. Ugyanis különféle veszteségeinkben másféleképpen gyászolunk, van, ami megvisel, van, ami kevésbé.
A gyász természetes folyamat, főleg, ha szükségleteink ismeretében tudjuk, hogyan igazodjunk el benne. Ebben segítünk közösségünk is, várlak a Szülők a B oldalon – Kezdj új Kirakósba zárt Facebook csoportomban.
Egy fantasztikus szülői közösség, ahol mindenki önmaga legjobb B oldalas szülő verziójává válhat. Erről szól a Szülők a B oldalon.