Hozzám vágta a felnőtt korú gyerekem, hogy szülőként én tehetek a nehézségeiről.

„Folyton panaszkodik és persze én vagyok a hibás. Mindenért. A kudarcaiért, az esetlenségéért, az önbizalomhiányért. Hát igazságos ez?”- szól a sláger számos családban. Most akkor a gyerek vagy én vagyok a hibás? Coachként nincs hibadetektorom. Tapasztalatom és szakmai rálátásom viszont annál inkább. 

 

  • Anya már megint, (..) ez is miattad van.

  • Hát nem láttam túl sok jó példát egész gyerekkoromban, miért csinálnám jól a dolgokat?

  •  Mindig kritizáltál emiatt, nem kaptam túl sok felelősséget, hát most meg is van az eredménye.

 

A telhetetlen mindenit.

A gyerek frusztrált, szorongó és teli van sebekkel, amit az eddigi életében szerzett. Minden szava üt, mint a rotációs kapa.

Vannak családok, amelyekben a felnőtt gyerekek, ha szoronganak, vagy nem találják a helyüket az életben, a kétségeiket rögtön a szüleik tudomására hozzák.

Ez gyakran jár együtt azzal, hogy nemcsak panaszkodnak, hanem igyekeznek bűntudatot is kelteni bennük. Többé-kevésbé direkten rámutatva, hogy miattuk lettek olyanok, amilyenek, és miattuk nem lettek azok, akik lehetnének.

Hova vezet ez a játszma?

A másik véglet, amikor a családban a hűség, a lojalitás olyan erős parancs, hogy akadályozza az egyéneket abban, hogy reálisan lássák a velük történteket. „Én ugyan nem fogok semmi rosszat mondani az anyámra…mindig az anyákra kennek mindent. Ezért nem járok pszichológusokhoz vagy coachokhoz.”

Ő tehát nem fogja „kiadni” a szüleit.

Azonnali és óriási bűntudattal járna.

 

 

Ha pszichológushoz megyünk, szinte biztos, hogy előkerülnek a szülők

Még akkor is, ha nem szenvedünk el a szülőktől gyermekkori sérelmeket, de mindig ők adják nekünk a mintákat.

Gyakorta a saját életünkben is felfedezhetjük a visszatérő negatív mintázatokat.

Tény, hogy a nevelésnek óriási szerepe van egy gyermek életében, a kapott minta is meghatározza az életről alkotott képét, ráadásul a transzgenerációs örökségek is tartják a markukat.

De mindez determinálná az életüket?

Valóban el tudjuk baltázni a gyermekeink életét? Tehát okkal keresi és veri le rajtunk a gyermekünk a saját életében jelentkező nehézségeket, elakadásokat, érzelmi akadálypályákat?

 

 

 

Amiért nem tartozunk felelősséggel, és amiért igen

 

Winston Churchill mondta, hogy „minél messzebbre nézel hátra, annál távolabbra látsz előre”.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus Örökölt sors: Hogyan hatnak életünkre a generációk múltjai? c. könyvében kitér arra, hogy amikor elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink és ismétlődő kudarcaink okait, gyakran kiderül, hogy nem feltétlenül a saját életünk történéseiben kell kutakodnunk a válaszokért.

Elsősorban.

Ilyenkor érdemes tágabban ránézni, és megvizsgálni szüleink, nagyszüleink életeseményeit is.

Hozzak példát? 

A fájdalom, a rettegés mintázatai azokban a leszármazottakban is felbukkanhatnak, akik közvetlenül nem is voltak részesei például egy adott traumatikus eseménynek. Ha nagyszüleink átélték a háborúkat, a mi szüleink pedig a lelki bántalmazásokat, nem csoda, ha mi magunk pánikbetegek leszünk.

A múltunk feltárása, a múlt béklyóinak oldása a mi felelősségünk, mint ahogy az önismereti út keresésének a jó példaként történő továbbadása is.

A múltunk feltárása nélkül csak halovány sejtéseink lesznek arról, hogy kik vagyunk, és miért ezt az életet éljük, amit. Azzal pedig nem követ el árulást a gyerekünk, ha beszél a gyerekkori fájdalmairól, a szülő-gyerek kapcsolatban megélt hiányérzeteiről.

Például arról, hogy a testvére születése elsőszülöttként inkább amolyan „betolakodó” szerepkörként jelent meg előtte, és most felnőttként kijött belőle a „vajon elég jó vagyok-e a szüleimnek” életérzés. A gyerekkorában fájdalmasan megélt történetekről, ahol a családi videófelvételeken leginkább a hangos figyelemfelhívó kiabálása hallatszik csupán, ahogy próbálja kierőszakolni a szülei figyelmét, akik csak hosszú percek után szögezik rá a kamerát.

A testvéréről, akiről háromszor annyi fotó készült gyerekkorában, mint róla, vagy arról, hogy minden testvérének elkészült az egyénileg hímzett gyerektakarója, csak az övé nem (nem jutott rá idő).

A saját szülői tapasztalataink, félelmeink, szenvedéseink is örökségként befolyásolják a gyerekeink sorsának alakulását.

Ne maradjanak tehát a családi struccpolitikai rejtett zugaiban.

 

 

Tehát szülőként mi tehetünk a felnőtt korú gyermekeink nehézségeiért?

 

A gyógyuláshoz és a trauma, örökletes sors láncolatának megszakításához arra van szükség, hogy kilépjünk a félelem húzta falak mögül.

Három hatásos eszköz is van mindehhez:

 

01 Nyissuk meg a történetmesélés biztonságos tereit

Ezzel az eszközzel feltárhatjuk és feldolgozhatjuk a múlt történéseit. A saját történéseinkből megérthetik még a felnőtt korú gyermekeink is a saját életük elakadásainak okát. Mondjuk el, vagy írjuk meg a történetünket, hogy megértsük a fontos összefüggéseket, és végre szabadok lehessünk.

Ezért ismerniük kell azokat az eseményeket, érzelmi vagy testi nehézségeket, örökölt és felmenőinktől kapott lelki sebeket, kötődési zavarokat, érzelmi és viselkedési mintázatokat, amik – mint ahogy nekünk is – meghatározhatják a gyerekeink sorsának az alakulását. Ismerniük kell a transzgenerációs örökség hatásait, és azt, hogy hol kezdődik a szabad akaratuk. Ugyanis onnan kezdődik a vegytiszta felelősségük.

 

 

02 Ne vakon repüljenek ki a családi fészekből

Sejtjeinkben hordozzuk felmenőink traumáinak nyomait.

Mi magunk is örökségbe kaptuk a „családi életigazságokat”; a bizalom vagy annak hiányának, a szeretet vagy épp elhagyatottság tapasztalatait. Saját szülői kríziseinkben kialakultak a zsigeri válaszaink, ismétlődő megoldókulcsaink az egyes helyzetekre. Ennek voltak ők tanúi 18-20-22 éven át. Ezeket a mintákat követve, átvéve a gyerekeink is hasonló nehézségekkel fognak megküzdeni, mint mi magunk.  

Az önismeret talán nem a legszexibb téma a fiatalok körében, de néhány hasznos könyvvel, workshoppal – amely közös családi program is lehet – meglephetjük őket szülinapra, érettségire, ünnepekre. Épp olyan fontos útravaló csomag, mint az albiba való műanyag kuka keresése az IKEA-ban három nappal a fősuli kezdete előtt.

 

03 Ne zárkózzunk el a visszajelzéseitől

Az elhallgatás és a tabusítás családi és társadalmi kultúrájában a felnőtt gyerek érzelmei figyelmen kívül hagyásával, a „nem akarom tudni, hogy megint miért vagyok szar anya” hozzáállással inkább elmélyítjük a felénk irányuló neheztelést. Minden nap tudatosítanunk kell magunkban, hogy nyomot hagyunk. A szavaink, a tetteink, de még a gondolataink is hatnak a következő generációk életére.

 

Most akkor bűnbakok vagyunk, vagy nem?

 

A lelkiismeret-furdalás csak akkor jogos, ha mi magunk közömbösséggel viszonyulunk a saját és gyermekünk életében felfedezhető transzgenerációs örökségekhez, az érzelmeihez, a saját életünk szülte mintákhoz és önmagunkhoz, mint példaképhez.

E szempontból tehetünk is, meg nem is tehetünk a felnőtt korú gyermekünk negatív érzelmeiről és hiányairól. Mert szülőként mi magunk is egy kiterjedt kapcsolati háló tagjai vagyunk. Ugyan nem mi hozzuk meg a felnőtt gyermekeink döntéseit, de olyanok vagyunk, mint az időjárás.

Hatással vagyunk a termésre.

Csalódás buborékol, harag dúl? Akkor gyere beszéljünk róla a Szülők a B oldalon – Kezdj új kirakósba zárt Facebook csoportban.

Egy fantasztikus szülői közösség, ahol mindenki önmaga legjobb B oldalas szülő verziójává válhat. Erről szól a Szülők a B oldalon.